A Drávafoki Református Egyházközség presbiteri jegyzőkönyvét Benda Kálmánnak, a Ráday Levéltár egykori levéltárosának javaslatára 1954-ben a budapesti Ráday Levéltárba szállították. 2011-ben a Baranyai Református Egyházmegye Levéltári munkatársának kezdeményezésére, a dokumentum Pécsre, a Baranyai Református Egyházmegye Levéltárának gyűjteményébe került elhelyezésre és vált kutathatóvá.

 

Emlékezés a reformáció 400 éves évfordulójára 1917. október 31.-én Drávafokon

 

A Drávafoki Református Egyházközség presbitereinek ünnepélyes megemlékezése a reformáció kezdetének 400 éves évfordulóján, Drávafokon, 1917. október 31.-én, tartott presbiteri gyűlés jegyzőkönyve BREL I/. 7.3. C. 1. alapján:

 

A reformáció négy évszázados emlékünnepélyén mindenki előtt méltó hálaadással borulunk le Istennek szent színe előtt, azért a véghetetlen kegyelemért, melyet a keresztyén egyház ujjá születése fényében megbizonyított az emberiség iránt. Évszázadok folyamán felhalmozódott bajoknak és visszaéléseknek vetett véget az a szent mozgalom, melynek élén a halhatatlan emlékű zürichi lelkipásztor Zwingli Ulrik és a dicső emlékezetű wittenbergi hittudós Luther Márton, és a lángszavú genfi prédikátor Kálvin János, úgy szintén velük és mellettük a hivatott lelki bajnokok egész tábora szállott síkra az evangéliumi igazság és lelki szabadság diadaláért. Egyen-egyen úgy tűnnek fel, mint a hajdankor prófétái és apostolai, kiknek tiszte az volt, hogy a válság ösvénye szélére jutott keresztyén egyházakat a végromlástól megmentsék és lételének alapfeltételét biztosítsák. Akkoriban ugyan is az egyház vezető embereinek hibái miatt már-már kialuvófélben volt az evangéliumi világosság, melynek fényénél a föld összes népei megtanulhatták volna imádni az Istent lélekben és igazságban. Bomladoztak azok a hitbeli és erkölcsi kötelékek, melyek az első pünkösdkor egy családdá egyesítették a föld összes keresztyén hívőit. Mint ugyanazon egy Mennyei Atyának s szabadságra és idvességre elhívott gyermekeit. Kockán forogtak az isteni kinyilatkoztatás minden igazságai, kérdéssé vált az evangélium világhódító diadala, elhalványult a keresztyén testvériség érzése, bódultság nehezült az emberekre, úgy, hogy mindenki epekedve sóvárgott az igazság megismerésére, a szabadság áldásai, a keresztyén tiszta élet, és a boldogság kegyelmi ajándékai után. De vajon miért és hogyan jutott a Krisztus egyháza olyan siralmas állapotba? A lényegében mely erők és értékek gyarapodása helyett miképpen következhetett be hivatása minden terén a fokozatos hanyatlás? Avagy talán másfélezer esztendő alatt csupán olyan és annyi és olyan eredmény felmutatásáért volt volna képes a keresztyénség? És az egyház szellemerkölcsi felelősségérzésete, állami, társadalmi, közmívelődési feladatainak kötelező tudalma annyira elsekélyeshedett-e, hogy emberi tudomány, tekintély és akarat már nem bírta volna megmenteni a megsemmisüléstől? Ezekre és ezekkel kapcsolatba hozható kérdésekre megfelel a történelem, mely azt igazolja, hogy a keresztyénség úgy szólván mai létezésének kezdetétől fogva, az emberi tökéletlenség miatt, számtalan belső és külső harcok, viszontagságok és borzalmak színtere volt. A Krisztus temploma mellé jókorán odaépítette a sátán a maga hajlékát és az evangéliumi egyház életfáját mai sudárba szökkenésekor belevetette magát az a pusztító féreg, mely nem sokára a zöldellő, viruló lombkoszorút is elhervadással fenyegette. Mindjárt a második századtól kezdve némely lelkiismeretlen emberek az újszövetségi szentírás egyedüli tekintélyének csorbítására, voltaképpen pedig hiú, önző, céljaik elérése végett, hamis költött, torz evangéliumutánzásokat és egyéb ilyen iratokat koholtak, melyeknek mesés, kalandos, babonás tartalmával a hiszékeny, jámbor tömeget félrevezették. A nép hiedelmébe a csodáktól, szellemi hatalmaktól való rettegést beoltották és ezen úton a világi uralomvágy által gyötört vezető emberek érdekeit előmozdították. Az ennek folytán tudatlanságban bolyongó néprétegek elől a hivatalos körök elrejtették a bibliát oly módon, hogy annak csak is a papok által a templomokban való részleges elolvasását engedték meg, de ezt is csupán latin nyelvű fordításban. E miatt a népek másfélezer esztendőn át nem hallhatták és nem olvashatták anyanyelvükön az isten beszédét, sőt legtöbben azt sem tudták, micsoda az a biblia. E helyett az ájtatosság keretébe illesztették a csillogó papi ruhákban végzett oltári szertartásokat, a templomokba pedig behelyezgették az angyalok, vértanuk, szentek, és főképpen Szűz Mária képeit, szobrait, ereklyéit, előbb, mint vallási kegyelet, majd, mint isteni tisztelet tárgyait. Ennek folytán általánossá lett a bálványozás, a babonáskodás, a megholtak emlékére rendelt ünnepeken, a róluk elnevezett templomokban a hozzájuk való fohászkodás, a mi miatt viszont háttérbe szorult, sőt már-már feledésbe ment az Isten lelki igaz imádása és segítségül hívása a Krisztus nevében. Azután rohamosan elszaporodott szerzetesek, férfi, női, külön zárdákba csoportosulva tömérdek pénzt és kincset halmoztak fel, azt találván ki s hitetvén el a néppel, hogy az egyház által elrendelt böjtölés és alamizsnálkodás bűntörlő hatályú, tehát a kik vagyonukat a papságnak és a szerzeteseknek odaszánják, azok bizonyosan megnyerik bűneik bocsánatát és az örök életet. Különösen sok visszaélés történt Szűz Mária nevével, életkörülményeinek vitatásával, a tiszteletére megállapított búcsújáróhelyek látogatásának kizsákmányolásával, és az evangéliumból igazolhatatlan latin nyelvű misézés szertartásával. A nemzedékről- nemzedékre átöröklött tudatlanság és sivár világnézet mellett könnyű volt elhitetni az együgyű néptömegekkel azt a tantételként szentesített találmányt is, mely szerint az egyház képviseletében szereplő papoknak hatalmuk van arra, hogy híveiket az ördögtől és a képzelt gonosz szellemektől, úgy szintén a fölbesúgással bevallott bármely súlyos bűnök terhétől, aztán a halállal vívódás verejtékes kínjaitól, sőt az alvilági tisztító tűz kikerülhetetlen gyötrelmeitől is megszabadíthatják. Továbbá, hogy a Krisztus érdemének és a szentek felesleges jó cselekedeteinek kifogyhatatlan kincstárából; az a felett rendelkező pápa, saját tetszése szerint osztogathat azoknak és amit, akiknek és amennyit akar.

Hogy az ilyen és hasonló szertelen visszaélések elharapóztak, annak nem csekély mértékben az egyház fogyatékos és irányzatos alkotmányszervezet volt az oka. A nyugati latin egyház hívei és papjai ugyanis a római gyülekezet püspökét, a negyedik század elején szinte bármi előjog és kiváltság kizárásával – megkülönbözött- tiszteletben kezdték részesíteni, és ugyanazon század folytán, a fényben és hatalomban bővölködő keleti metropoliták szintén elismerték, hogy a világbirodalom fővárosának püspökét - noha tisztán politikai tekintetekből- rangra nézve elsőbbség illeti meg. Ennek alapján aztán Róma püspökei az ötödik század kezdetén már a nyugati egyház felett főfelügyelői jogot, a hetedik század végén egyetemes püspöki méltóságot, majd fokról fokra feljebb, hová több- több kiváltságot, befejezésül meg a tizenegyedik századtól kezdve az államok és uralkodók felett is korlátlan ítélkezési, bíráskodási és döntő jogot és hatalmat követeltek, sőt valósággal gyakoroltak is. Így történt, hogy a koronként világuralomra vágyó római papok lettek hosszú időkön át a sötétségben veszteglő európai írástudatlan népek önkényes törvényadói, a zsinatok, sőt országok és uralkodók felett is rendelkező hatalmasságok, a kik maguknak azt a jogot tulajdonították, hogy ők a még el nem követett bűnök és esküszegések büntetése alól is felmentést osztogathattak, továbbá elhalt embereket boldogoknak, szenteknek, vallási tiszteletben részesítendő lényeknek nyilváníthatnak kényük-kedvük szerint. Akik pedig az ilyen féktelen túlkapásokat szóvá tették, vagy bírálni merészkedtek, azokra ott várt kikerülhetetlenül a megtorlás száz meg száz faja, melyek közül még e nérói kegyetlenkedéseknél is borzalmasabb volt az eretneknyomozó törvényszék, az inkvizíció, aminek még az említésekor is irtózat szállja meg lelkünket. De noha azoknak a mostoha időknek nyomorúságai közepette is ezer meg ezer sebből vérzett, még sem szűnt meg létezni a keresztyén egyház, mert egyedüli feje a Krisztus él örökké.

Lőn, annak okáért azokban a napokban, mikor a Krisztus egyházának hajdan ép, egészséges szervezetét az őrállók bűnei miatt már-már ellepte a fekély, mikor az istenfélelem, a tiszta erkölcsiség és erény majdnem ismeretlen fogalommá vált, mikor a papság világuralmi erőszakoskodásai szüntelen rettegtették az embereket, mint fent, mint alant, és- ami a legfájdalmasabb az Úr hajléka itt is, ott is kalmárság színterévé torzult; íme, a vértanúként megdicsőült útegyengető előhírnökök; Wald, Wyclif, Husz, Savonarola után, kibocsátotta Isten az Ő ihlett szolgáit a reformátorokat, hogy általuk megtisztítsa, megújítsa, életképessé tegye a romlásnak indult, megavult s vonagló középkori egyházat. Mert éppenséggel nem emberi erő vagy földi bölcsesség műve, hanem egyenesen Istennek fénye, az Ő akaratának bizonysága, és az Általa Szent Fiúban kinyilatkoztatott evangélium diadala volt a középkori reformáció. Isten nevében imádsággal kezdődött és munkával folytatódott. Azok az igénytelen, becsületes reformátorok, bűnösségük tudatában, megalázkodva, gyarlóságukat megvallva, egészen Istenre bízták ügyüket és Tőle esedeztek segedelmet, áldást szent törekvéseikre. Minden erejüket az elibük tűzött cél elérésére irányítván, elsőbben is meggyújtották és fennen lobogtatták az evangélium szövétnekét, hogy a világ sötétségben tévelygő népei lássák az élet világosságát, és akik a halál völgyének árnyékában vesztegeltek, azok felett felderült az égi fény. Azután odaadták minden népnek és nemzetiségnek kezébe a Szentírást, még pedig kinek-kinek a saját anyanyelvén. Nyomban felzengtek az édes anyanyelv hangján a zsoltárok és dicséretek, és az első pünkösdi újjászületés öröméhez hasonló fenséges érzés boldogította a lelkeket, mivel, hogy mindenki a maga élő nyelvén hallotta szólani az igehirdetőket. Ezzel kapcsolatban az alattomosan terjesztett babonás tartalmú iratkákat a közhasználatból száműzték, és evangéliumi szellemű hitvallási népkönyvekkel helyettesítették, minek folytán a lelkeket a gyermeteg együgyű vallásos ábrándok légköréből kiszabadítva, az Isten országa polgárainak tudatosságára vezérlettek. Továbbá a templomokból az oda nem való tárgyakat, holmikat eltávolították és azok árából a szegényeket gyámolították; a csendes és zenés misézés kiküszöbölésével az őskeresztyéni gyakorlatnak megfelelőleg a gyülekezeti éneklést, imádkozást, a bibliamagyarázást és igehirdetést állandósították, még pedig minden nemzetnek a saját anyanyelvén. A dologtalanságra és különféle kihágásra alkalmat szolgáló, felesleges ünnepnapok számát leszállították, a zárdákat jótékonysági intézetekké, menhelyekké átalakították, a lelkipásztorokat, hogy tisztességes családi életet éljenek a már közbotránnyá fajult papi nőtlenség nyűge alól végképpen felszabadították.

Az evangéliumi és őskeresztyéni szellemben történt emez egyszerűsítés és javítás rendkívüli jelentőségű intézkedésnek bizonyult az egyház alkotmány szervezetének megreformálása. Ehhez képest a pápaságot, mint merőben emberi találmányt, és a Krisztus egyháza lényegével, hivatásával, céljával homlok egyenest ellenkező rendi intézményt teljesen feleslegesnek, szükségtelennek, sőt károsnak nyilvánították, s tőle egyszer, s mindenkorra elszakadván, a gyülekezeteket őskeresztyén módra presbitériumi alapon szervezték, és az egyetemes papság elvéhez híven az egyházi kormányzásban a lelkipásztorok mellett a világi tagoknak is megfelelő jogokat biztosítottak és kellő munkakört juttattak.

Az egyházi élet, a közerkölcsiség és szervezeteknek evangéliumi szellemi és egészen természetesnek bizonyult átalakulása, javulása, úgy szintén az ezzel összefüggésben lévő több rendbeli áldásos intézkedés bizonyára óriási megrázkódtatással járt volna, ha az elkerülhetetlen szakadás és széttagolódás mellett létre nem jött volna a Krisztus örökkévaló, egyedüli lelki főpapsága és királysága alatt a keresztyénségnek eszményi, valóságos szellemerkölcsi egysége. Csak hogy éppen abban határoztatik a reformációnak elévülhetetlen erkölcsi jelentősége és értéke, hogy a kinyilatkoztatott tökéletlen igazságnak megismerése révén, szinte varázslatos módon helyreállította a világ népei közt azt a keresztyéni közösséget, melynek szellemében a szabadság áldásainak részeseivé lettek, nem csak egyesek, hanem a társadalmak, népek, államok egyaránt. A középkori reformáció nélkül ma nem volnának Európában céltudatos, önkormányzati, népképviseleti, felelős intézmények, nem volnának önálló, független, szabad államok, nem volnának tisztes lelkipásztori családok, presbitériumok, sem református és evangélikus tan és nevelő intézetek, nem volna nemzeti nyelvű éneklésünk, imádkozásunk, és igehirdetésünk, nem részesülhetnénk a sákramentumokban a Krisztus szerzése szerint, nem könyöröghetnénk egyenesen a Mennyei Atyához, hanem mind emez áldásoktól megfosztva kénytelenek volnának a lelkek a menekülhetés és megszabadulás reménysége nélkül Róma igája alatt görnyedezni és a pápa önkényének hódolni.

Ám a reformáció rendíthetetlen alapjának választott evangéliumi igazságnak megvilágosító, újjászülő és egységesítő ereje, meg a belőle kiáradó szabadságnak fenntartói, gyarapítói, tökéletesítő hatalma. Szóval a Krisztus Lelke üdvös munkájának eredményei négy évszázad óta szemlélhetők nem csak a vallásosság és közerkölcsiség minden vonatkozásában, hanem egyetemlegesen a művelt társadalmak és államok életében is. Tények egészsorozata indokolja, hogy amely államokban a reformáció elvei mélyen meggyökereztek, ott hasonlíthatatlanul fejlettebbek, virágzóbbak a tudományos és közintézmények, nagyobb a közbiztonság, öntudatosabb, tevékenyebb, ennek következtében anyagilag is előrehaladottabb a társadalom, mint azokban az országokban, hol a reformációnak diadalomra jutását részint a hagyományos vakhit és tudatlanság, részint az erőszak és üldözés megakadályozta. De még az ilyen helyeken is bár közvetve – elvitathatatlanul jótékony hatású volt a reformáció. Ha összehasonlítjuk a protestáns államok társadalmát a többi országok polgárosodásával, azt találjuk, hogy amazok jóval túlszárnyalják ezeket műveltségben, vagyonosságban, úgy szintén a polgári és politikai szabadság gyakorlatában. Ma még nem csak minden protestáns, hanem minden felvilágosodott szabadelvű, független gondolkodású ember is elismeréssel és méltánylással tekint azon vívmányokra, melyeket a művelődés, tudomány és haladás terein a reformáció által újjászült államok felmutatnak, ahonnan, mint megannyi gócponttal a szellemi és erkölcsi tökéletesedés sugarai terjednek szét a földgömb legszélső határáig. Hogy ez a fény nem a faji eredetnek, hanem az evangélium szelleme által ihletett és táplált vallásosság befolyásának a következménye: azt világosan igazolja egyebeken kívül az a körülmény is, hogy ugyanazon állam vagy vidék evangéliumi szellemű lakosai rendszerint felülmúlják a korlátozott lelkiismeretű és megbilincselt gondolkodású embertársaikat. Amiből következik, hogy a reformáció kiválóan áldásos hatású a társadalmi és államélet fejlődésére. De kifogynánk az időből, ha fel akarnánk sorolni mindazokat a szellemi, erkölcsi javakat, azokat a társadalmi, állami mívelődési és tudományos vívmányokat, melyeket az utóbbi négy évszázad folyama alatt a reformációnak köszönhet a föld népe. Közelebbről a mi hazánk és nemzetünk alkotmányjoga közéleti és szellemi fejlődésének történelme hatalmasan tanúskodik arról a tényről, hogy mi magyarok a reformáció nélkül ma már csak névben élnénk; míg viszont a reformáció küzdelmének dicsőséges végig küzdése eredményéül – van bennünk élni hit, jog, és erő időtlen időkig.

Mostan azért, midőn a reformáció jelentőségeinek megértésével és átérzésével kapcsolatban az emlékezés szövétnekénél a múltba vissza és a reménység bíztató sejtelmével a jövőbe előre tekintünk: dobbanjon össze mindnyájunknak szíve abban a nagy fenséges és boldogító gondolatban, hogy erős vár a mi Istenünk! Igen, Ő volt erőssége és bizodalma amaz ihletett hithősöknek, a reformátoroknak, mikor, mint a seregek ura tábort járván: az evangélium fénysugaraival a hadak útját bevilágította és a sátáni hatalmasságok ellen küzdő bajnokokat győzelemre juttatta. Ő ajándékozta nemzeteknek Sztárait, Szegedit, Dévait, Meliuszt és fénylő napként tündöklő többi reformátorainkat, kiknek apostoli munkája nyomán új élet fakadt édes hazánk terein szerteszét. Ő volt egyedüli menedéke, megtartója, halhatatlan emlékű magyar hitvallóinak, mikor ők a legádázabb üldöztetések és viszontagságok között a Krisztus igaz ügyéért és a lelkiismeret szabadságáért vívott tusáinkban, őrizetlenül híven, állhatatosan mind végig kitartottak. Mindnyájunkra nézve, mint megannyi tanúbizonyságokra, eszményekre és példaképekre hálás kegyelettel gondol az utókor mindenkor. Azon rettenetes, de egyszersmind irgalmas is volt az Úr azokban a válságos időkben, mikor szentséges hajlékából kijőve, s gerjedelmének hevében szavával megreszkettette a légiót, megrendíté a földet, búsulásának haragját kiönté ellenségeire viszont azonban kegyelmességből kiengesztelődött a bűnös világ iránt a Krisztusban.

Dicső idők, csudás tények, végetlen isteni irgalom! Vajon ismétlődik-e a szellemerkölcsi újjászületés ama sóhajtva várt reggele? Ne kérdezzük még egyszer! Mert az újjászületés ama napja ismét elközelgett! Ma, azon négyszázados évszázados évfordulatú emléknapon, ha az Ő szavait halljuk, meg ne keményítsük szívünket. Halljuk meg, mit a Lélek szól hozzánk! És ha isten a reformáció által az Ő örök országának polgárjogával és javaival gazdagítva választottait, közelebbről a mai magyar református egyházunkat és egyen-egyen minket, mindnyájunkat; legyünk háládatosak iránta, és úgy szolgáljunk Neki tetsző módon kegyességgel és félelemmel, hogy méltók legyünk Atyai szeretetére mindörökké!

Prófétai lánglelkekkel, apostoli rettenthetetlen bátorsággal és hívő reménységgel vigyázzunk, imádkozzunk és dolgozzunk, hogy a reformáció által a múltban kivívott lelkiismereti szabadságot, jogokat és eredményeket a mostani válságos ítéletidők tanúságos tapasztalataiból is okulva, gyarapítsuk a jövő nemzedékek számára. A reformáció ugyanis folyton-folyvást tartó és nélkülözhetetlen munka, amely csakis ama boldog jövendőben nyer befejezést, mikor a hit elérendi a tökéletesség végezetjét az Isten örök egyházában. Addiglen azonban, vagyis az idők beláthatatlan folyamata alatt szüntelenül harcolnunk kell a hit ama szép harcát, építenünk kell az Úrnak lelki házát, és terjesztenünk kell szent országát mind a diadalig.

A négyszázados forduló kegyelmes ünneplése alkalmából szent és komoly intelmet intéz az Idvezítő az egyházakhoz, őrállókhoz és külön-külön mindegyikönkhöz mondván: „meglásd, hogy a te benned lévő világosság sötétség ne legyen.” Ez azt jelenti, hogy miután az isten minket a reformáció által az evangélium teljes világosságával megajándékozott: nekünk is a mi ivadékainknak ezer íziglen élesztenünk kell azt a mennyei szövétneket, hogy fénye a mi mulasztásunk, hibánk, bűnünk miatt meg ne homályoljon, sőt állandóan tisztán tündököljön, ragyogjon. Vagyis más szavakkal: vallási reformáció alkotásainak épségben tartása, fejlesztése, tökéletesítése, áldásainak szaporítása, növelése reánk és a mi ivadékainkra vár, a mi természetszerűleg elháríthatatlan kötelességek hű teljesítését feltételezi.

Korunkban hasonló okok és körülmények teszik szükségessé a reformáció munkájának folytatását, mint amilyenek négy évszázaddal ezelőtt reformátorainkat szólásra és tettre késztettek. Kicsoda merné tagadni, hogy az evangéliumi hit fénye világszerte már régóta kezd halványulni, a szeretet buzgó gerjedelmét pedig a népek egymás ellen dúló gyűlölködései szemünk láttára oltják ki a szívekből, és a reménység derűs csillagát csüggedezés borús fellege takarja el révedező tekintetünk elől. Ezekhez a vigasztalan tünetekhez járulnak a nagy átalakulásokat rendesen megelőző erjedés és bomlás jelei, amikkel telve van a társadalom minden rétege. Ilyen körülmények közt fel kell vérteznünk magunkat igaz hittel, munkálkodnunk kell szeretettel, ki kell tartanunk bátorsággal, s harcolnunk kell a lélek minden fegyverével, hogy Isten segedelme által győzedelmeskedhessünk minden ellenség és ostrom ellenében. Úgy cselekedjünk, miképpen cselekedtek az alapvető reformátorok, tudniillik önmagunkon kezdjük el a lelki és erkölcsi reformálás munkáját, újuljunk meg szívben és lélekben, érzületben, gondolkodásban belsőképpen és külsőképpen egyaránt, hogy aztán hovatovább nagyobb körben hódítván az evangéliummal, teljes erőnkből azon legyünk, hogy a Krisztus örökségének, azaz egyházának méltó tagjai maradjunk, életünkkel, példánkkal embertársainkat is megnyerjük Krisztusnak.

Annak okáért református keresztyén rendeltetésünk, úgy szintén történelmi múltunk, jelenünk és jövőnk felelősségteljes tudatával áthatva és a reformáció jelentőségéről szóló emez emlékezést megszívlelve ; miként a becsületes földmívelő ember – fogjuk meg az eke szarvát, és sem jobbra, sem balra, sem hátra nem tekintvén, hanem mindig csak előre nézvén: törekedjünk a cél felé, melynek eléréséig igen nyilván, igen sok szántani, vetni, aratnivaló vár reánk, holott kevés a hű és igaz munkás. Tekintetünk egyszersmind felfelé az égre ahonnan a Mennyei Atyától száll alá minden jó adomány és tökéletes ajándék. Tegyünk szent fogadást, hogy halhatatlan emlékű ősapáinknak nyomdokain haladva hűségesen megoltalmazzuk, megtartjuk és követjük a világosság, az élet, a hit, a szabadság és tiszta erkölcsiség alapokmányában, nevezetesen a Szentírásban kinyilatkoztatott isteni örök akaratot, és megvédelmezzük, fejlesztjük evangéliumi szellemű, őskeresztyén eredetű intézményeinket, jogainkat, nevelő és tanintézeteinket, belső és külső rendtartásunkat, egyház alkotmányunkat. Életelvünk maradjon: az Idvezítő igaz hitben állhatatos megmaradás, a feddhetetlenségben élés, a tiszta igazság megismerése, és a belőle fakadó szent szabadság megvédelmezése, az Istentől rendelt felsőbbség iránt engedelmesség a kötelesség felelős teljesítése, a szellemi és erkölcsi értékek páratlan megbecsülése, egyházunk, nemzetünk és hazánk javára gyümölcsöztetésére, általában mindenkor a Krisztus követése.

Abban a bizodalomban és reménységben, hogy a Mindenható Isten a mi szent fogadalmunk megvalósítására képesekké leend minket és ivadékainkat: bátran, nyugodtan bízvást tekintünk a jobb, boldogabb, dicsőségesebb jövendő elé, amikoron majd eljő az Isten Országa és Ő leszen minden mindenekben.

Dicsőség Istennek örökkön örökké!

Az ég és föld elmúlnak, de az én beszédem semmiképpen el nem múlnak. (Máté 24;35.)[1]

 



[1] Szerkesztette: Andrási Marton Zsuzsanna levéltári munkatárs, Baranyai Református Egyházmegye Levéltára 2013.

 

Ügyfélszolgálat

H-Sz:  08:00-12:00
K-Cs:  08:00-14:00

Időpont egyeztetés elektronikus úton:
Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.